Platón óta a nyugati gondolkodók megosztottak egy alapvető feltételezést a politikáról: egyesek uralkodnak, mások engedelmeskednek. A politikai rend szükségszerűen magában foglalja azt, amit Max Weber “a férfiak uralkodó viszonyának” nevezett…legitim erőszakkal támogatva.”A zsidó politikai gondolkodás évezredei során ezzel szemben alapvetően eltérő nézet uralkodott. A legitim uralom (arche) sem egy ember (monarchia), sem kevés (arisztokrácia), sem sok (demokrácia) birtoklása. Egyedül Isten tartománya, egy olyan koncepció, amelyet Josephus római-zsidó történész “teokráciának” nevezett.”
a teokrácia eszméjébe ágyazva mégis paradoxon. Elméletileg az isteni uralom kiküszöböli a földi politika szükségességét. Isten végső szuverenitása megtilt minden emberi erőszakot és uralmat; a világi hatalom legjobb esetben törvénytelen, legrosszabb esetben bálványimádó. A gyakorlatban mindig szükség van valami emberi politikai ügynökségre. Az Istenség végül is nem bünteti a bűnözőket, nem gyűjt adókat, nem védi a határokat, vagy nem táplálja az éhezőket; ezeket a feladatokat az embereknek kell elvégezniük. Hogyan néz ki tehát az emberi politika az isteni szuverenitás fényében? Hogyan valósul meg a teokrácia? Vagy, hogy átfogalmazzam Robert Dahl híres kérdését: ki kormányoz, amikor Isten uralkodik?
ebben a könyvben összehasonlítom a válaszokat a teokratikus paradoxonra, amelyet két olyan személy vett fel, akik központi szerepet játszanak a klasszikus zsidó gondolkodásban, de a politikai elméletben nagyrészt elhanyagoltak: Mózes ben Maimon (Maimonides) és Isaac ben Judah Abarbanel. Maimonides, a középkori judaizmus legfontosabb filozófusa azt állítja, hogy az isteni uralom magában foglalja a királyságot a Dávid-dinasztia, A royalista teokrácia. A királynak-javasolja-felhatalmazással kell rendelkeznie nemcsak a zsidótörvény (halakhah) érvényesítésére, hanem arra is, hogy saját belátása szerint új jogszabályokat fogadjon el. Ily módon biztosíthatja, hogy a társadalmi rend egésze összhangban legyen az isteni igazságosság eszméjével, és hogy az isteni uralom megnyilvánuljon.
ezzel szemben Abarbanel, a spanyol zsidóság vezetője a spanyol inkvizíció alatt és után azzal érvel, hogy Isten uralma részvételi, szövetségi és lényegében Demokratikus republikánus teokráciát igényel. Az emberi királyság, állítja, nemcsak kevésbé alkalmas az isteni uralomra, hanem lényegében ellentétes is vele. Távol az igazságosság biztosításától, valójában zsarnokságot hív fel. Így a teokratikus royalizmus ellen Abarbanel azt javasolja, hogy a tóra koncepciójában maguk az emberek rendelkezzenek azzal a joggal, hogy kinevezzék bíráikat; a hatalom több, kvázi képviseleti jogi testület között oszlik meg; és a végső szót politikai ügyekben—beleértve a hadüzenet jogát és a törvény alóli kivételeket vészhelyzetben-a Legfelsőbb Bíróság, a Szanhedrin mondja ki.
a könyvet azzal fejezem be, hogy a kortárs judaizmusban, valamint a kereszténységben és az iszlámban elhúzódó teokratikus impulzusokkal foglalkozom. Egy olyan időszakban, amikor a vallás és a demokrácia kapcsolata továbbra is nehéz és összetett, ki kormányoz, amikor Isten uralkodik? arra törekszik, hogy újrarajzolja a politikával és a teológiával kapcsolatos látókörünket a politikai elmélet egy figyelmen kívül hagyott, de fontos szálának helyreállításával.